2008. szeptember 10-e volt. Unott emberek ültek mellettem a buszon, és talán nem is gondolkodtak. Pedig a világ beszélt. Mindannyian világvégét, vagy legalább valami világméretű felfedezést vártunk. A busz elindult, ugyanúgy mint bármelyik más napon, még a sofőr is ugyanaz volt.

Csak néztem az utasokat, kívülállóként… Azon gondolkoztam, hogy a neuronjaik közötti akciós potenciál hogyan is szállíthatja bennük az információt… És akkor jutott eszembe a részecskegyorsító. A Nagy Kísérlet. Számomra végtelen sok éve (kb. fél évszázada) a reálzsenik elkezdték kutatni azt, amiről még mindig semmit nem tudunk. Bennünk is, körülöttünk is itt van minden, ami miatt ekkora a felfordulás a világban… A legapróbb részekig elmenni. Igen, kvarkok, hadronok, protonok, neutronok (ez utóbbiak már ismerősebben hangzottak).

Hatalmas energia a legparányibb részecskék tanulmányozásához. Évek és életek munkája pár tizedmásodpercért. Ez történt volna, ezt készítették volna ténylegesen elő azon a bizonyos szerdán…

Hogy mi is lett volna ez valójában? Nem feketelyukgyár, csak egy részecskeütköztető, ahol elképzelhetetlen sebességre gyorsítanak elhanyagolható méretű, mégis hatalmas jelentőségű részecskéket, és megpróbálnak belőlük még elemibbeket előállítani, így szeretnék a protonokat és neutronokat hatalmas energiával kvarkokra, különböző nem stabil szerkezetű hadronokra zúzni. A részecskeütköztetés során olyan energiasűrűséget próbálnak elérni, mely az Ősrobbanást követő pár milliomod másodpercben lezajló folyamatokat szimulálja, és melynek révén sikerül kimutatni a részecskefizika standard modelljéből hiányzó utolsó részecskét, az eddig csak elméletben létező Higgs bozont. Az ütközésekhez a részecskéket minél nagyobb energiaszintre kell hozni, amihez a fénysebességhez minél közelebbi sebességre kell gyorsítani.

Bár a kutatások világméretűek, a kísérletnek csak évek múlva lett volna jelentősége. Csak a megismerés vágya, a kétségbeesett válaszkeresés hajtotta a kutatócsoportot. De ez épp elég volt ahhoz, hogy megbolygassa a Földet.

Egész napomon végigkísért a hadronütköztető indulása, de csak szórakoztam, és viccelődve vártam a tudatlanság világvégéjét.

Aztán megszületett a válasz a semmiből. NEM. Az emberi technológia még nem jutott el a tökéletesség megközelítéséhez. Még egy kicsit fejlődni kell. A megoldás megvan, csak az a kérdés, mikor sikerül kivitelezni. És a kivitelezés eredményre vezet-e…

Istent játszanak a kutatók? Nem. Ha Isten saját képmására teremtette az embert, akkor valószínűleg nem akarja eltiltani őt az ismerettől. Valószínűleg nem akarja a tudatlanság és szűk látókörűség börtönében fogva tartani. Az ember csak tudni akar. És akkor ez a részecskeütköztető fontos lépés a történelmében. Csak szeretnék a tudósok megfigyelni, pontosan szemügyre venni azokat a hihetetlenül parányi, mégis óriási jelentőségű folyamatokat, amik naponta végbemennek körülöttünk. Amikről tudják, hogy léteznek, csak nem tudják megfigyelni őket. Mert ilyen ütközések mindig vannak, gyakran történik ilyen a légkörben is. (És a légkörbeli feketelyukak nem nyeltek még el minket.) Akkor miért félünk?

Tudatlanságunk végtelenjében keressük a kiutat. Keresünk összefüggéseket. El akarunk jutni a magasabb szintekre. És ezért felelősségre vonnak?

A hadronütköztető előkészítése leállt, két mágnes közötti hibás elektromos kapcsolat miatt héliumszivárgás jött létre, emiatt megállították a folyamatot.

Most ismét dolgozik a rengeteg tudós, és kimondhatatlan pontossággal próbálnak visszajutni oda, ahonnan indultak. 1,9 K-ről felmelegítik az alagút meghibásodott szektorát, és miután a hibát sikerül kijavítani, újra lehűtik. Hetekig dolgoznak majd vele. Mert kell. Ők, akik ott vannak, már nem fordulnak vissza.

Talán sikerül világosabbá tenni a létezés okát, talán sikerül a tudatlanságtól egy kicsit tovább lépni, talán fény derül a varázsmesék titkaira, talán sárkányok és tündérek táncát találjuk a kísérletben… de a világvégét nem itt találjuk meg. Ha az ember leállna, és abbahagyná a gondolkodást, a kétségeket, a kérdéseiről megfeledkezne, megelégedne a jelenlegi ismereteivel, nem keresne bizonyítékokat, akkor szűnne meg az, amit embernek hívunk. Mert ha nem kételkedem, akkor nem gondolkodom, és ha nem gondolkodom, akkor nem vagyok.

És akkor biztosan eljönne az igazi Világvége.