- Igaza volt – mondta a lány, és nézte a narancssárga sárkányrepülőt, amint az egyre magasabbra szállt… nézte a fiút, aki irányította… nézte őt, és még mindig sírt. Csendben… magának. Nem fetrengett, nem üvöltött, nem szenvedett a földön csúszva… csak sírt. Mint ahogy egy lány sír, ha egy fiú elrepül.

Nem nézett szét, nem pillantott máshová. Maga sem tudta, mennyi ideig nézte a fiút… aztán pakolni kezdett. Ezt már egyedül is tudta. Hogy hogyan kell szétszedni a sárkányrepülőt, melyik szára a táska melyik részébe jár, melyik darabot kell először betennie…

Mikor mindent szépen összecsomagolt, szétnézett. Egy elismerő pillantásra várt, egy másodpercre elfeledte, hogy egyedül van. De mikor nem kapta meg az elismerő pillantást, nem tört ki zokogásban, nem omlott össze. Tudomásul vette… aztán elindult.

Nem volt könnyű feljönni, lefele még nehezebb dolga volt. Egyedül volt, és a drótsodrony nem számított elég megnyugtató támasznak. De hát, valahogyan le kell jutni!

Nekivágott a falnak, amin a fiúval olyan könnyen feljött, és mászott lefelé. Másznia kellett. Minden lépésnél új kapaszkodót keresni. Aztán leért. Az első tisztás. A kék háromszöges turistajelzés. Az erdő. Még egy tisztás. Egy kis sziklás rész, aztán megint erdő… a lány csak ment, egyetlen dolog, amire gondolt, a mindenkori következő lépés volt. Tudta, hogy ezek az utolsó fák, és ha elmegy mellettük, kiér a menedékház tisztására. Mintha egy ajtón lépne be, úgy lépett ki az erdőből.

- Szépen összecsomagoltál. – mondta a fiú, és a lányt nézte. – Gyere vissza velem. Repüljünk egyet együtt – mondta. A lány nézte, és gondolatban nagyon szorosan átölelte. Megmozdulni még nem tudott.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés