- Igazad van. - mondta a lány, és ezúttal nem sírt. Ez nem egy olyan megható pillanat, ez nem egy apró sérelem volt, ez más volt. Több annál. Ezen nem lehet sírni, ez végzetes, ezt előbb tudomásul kell venni, fel kell mérni, értékelni kell. Majd lesz sírás is... most nem. Most komolyabb dolgoké a színpad. Nem sírást kell játszani.

A fiú hallgatott és nem fordult felé. Tudta, hogy nem sír. Azt akarta, hogy sírjon, hogy zokogjon, hogy a földön fetrengjen fájdalmában. Ahogy ő ott belül. Ahogy neki fáj, úgy fájjon a lánynak is. Úgy üvöltsön, ahogy ő nem üvölthet. Úgy sírjon, ahogy ő sírna, ha nem kellene visszafojtani. Ha nem férfi lenne…

Nem fordult felé. A szikla szélén álltak. A lány a fiút nézte, a fiú a mélységet.

Egyikük sem volt még itt. És most mindketten itt vannak. Együtt. Együtt kell átvészelniük ezt is. És ez fáj a fiúnak. Hogy még mindig együtt. Azok után is együtt… És ezt is, ezt is együtt.

A keze megrándul, elfojtja az ökölbe szorítást. Ahogy elfojtott mindent, ami a lánynak fájt volna.

De most vége. Most hát fájjon! Most sírjon, üvöltsön, fetrengjen, ordítson, könyörögjön, szenvedjen a sziklán. De ne vele. Egyedül. Egyedül, ahogy ő volt mindvégig. Egyedül legyen a lány is végre egyszer.

- Szeretsz te igazból, vagy csak jó neked velem?

És a lány sírni kezdett. Mert szerette, szerette volna, szeretni akarta tovább a fiút, aki előtte állt, és nem fordult felé. Vele akart lenni, érezni akarta őt, ölelni akarta minden porcikáját, mindig… de nem válaszolt. Nem válaszolhatott. Már minden késő volt.

A fiú tudta, hogy a lány most sír. Egy lépést tett a sziklaperemen, majd hátrapillantott, aztán leugrott. Sárkányrepülője szétvágta az eget.

A lány egyedül nem tudott sárkányrepülőzni… Soha nem ment utána.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2011.03.19. 15:08 X Y De a sárkányrepülős fiú hiába próbált a lány nélkül élni, minduntalan csak az út járt az eszében. Az út ami a szakadékhoz vezetett, az út amit együtt jártak be. A gyönyörű napsütéses rétek, ahol a lány átadva magát a szélnek haját lobogtatva szaladt és a fiú nem győzött eleget csodálkozni benne, a szépségében, a lendületében, a soha véget nem érő kitartásában. Eszébe jútot a hűvös erdő amin átjöttek, ahol átölelte a lányt, mert fázott, mert félt. A lány a fiú karjaiban érezte a biztonságot, az erőt, azt hogy ha az egész erdő hirtelen elsötétülne és ha a föld nyilna meg, ő akkor sem lenne nagyobb biztonságban sehol máshol mint a fiú karjaiban. Leültek a fa tövébe és álomba szenderültek. Álmukban is együtt szaladgáltak a réteken, táncoltak az esőben. Ők mindig együtt voltak, s ha valami mégis elszakitotta őket egymástól, igyekeztek mindent megtenni, hogy újra egymást ölelve sétálhassanak a mezőn. A fiú rájött, hogy most mindezt elveszitheti. A lány is tudta. Egyikük némát szállt, kereste a megnyugvást nyujtó helyet, a másikuk az erdő szélén állt, de félt egyedül nekivágni. És akkor mindketten rájöttek arra, hogy vissza kell fordulniuk, nem megkeményíteni a szívüket, és minden erejüket összeszedve azt mondani a másiknak: "Menj csak, én egyedül is megleszek", hanem küzdeni, mert süt a nap és esik az eső.