Nem a vallsban hiszek, nem a Bibliban hiszek, de hiszek egy istenben. Hiszek abban, hogy az ember nem bnsnek, nem gonosznak szletik. Hiszek a jindulatban, hiszek a szeretetben, hiszek az embersgben, hiszek a mvszetben, s hiszek – nagyon is – az intelligenciban, a tudomnyban, a kutatsban, a fejldsben. Nha hiszek magamban, nha hiszek msban.
Volt egyszer, hol nem volt, az perencis tengeren, az emberi igazsgtalansgon, az elfogadhatatlansgon, a magunkra knyszertett magnyon is tl, ahol a mk kinylik, vagy taln mg azon is tl, volt egyszer egy Hangulat. Volt egyszer nhny egyszer, de rdekes, tudsvgy fiatal.
Egy helyre kerltnk, hogy megismerjk egymst, s hogy megrezzk magunkat ebben a Hangulatban – ahol minden ugyanebbl a vilgbl van, mgis minden teljesen ms. gi gondvisels s emberi kezek egytt hoztak minket Meseorszg Hangulatba: egymsra, s egymsban nmagunkra tallni.
„Minden elmondhatatlan.
Bartsg – mondom lgyan”,de minek is megszlalni? A Hangulat hatalmba kert, s mr nem kellenek a szavak. Semmit sem kell elmondani. Itt jra szembe merek nzni a tkrkkel, nnek rzem magam, s nem flek attl, aki eddig voltam. Rm mosolyog valaki, vagy csak a szemembe nz, s nemcsak elfogad – megrt.
Apr cseppekben kznk hull a fny, a Hangulat mr-mr rezheten megrint, belnk kltzik, s bemutat magunknak egyms ltal. Megkezddik a varzslat. Egy idegen, de rktl fogva ismert varzslat benned s bennem.
Nem kellenek a fehr lovas hercegek, vagy a Hamupipkk. A cip mindenkire tall, s mindannyian boldogan lnk… boldogan lnk(?) – boldogan lnk meg pillanatokat.
Itt sem tnik el a csalds, a fjdalom, a szomorsg, nem vltozik semmi. Ez a hely is a fldn van, fldi, emberi letnkben. Minden ugyanaz. De volt egy varzslat, volt–van egy Hangulat.