Volt egyszer, hol nem volt, az Óperenciás tengeren, az emberi igazságtalanságon, az elfogadhatatlanságon, a magunkra kényszerített magányon is túl, ahol a mák kinyílik, vagy talán még azon is túl, volt egyszer egy Hangulat. Volt egyszer néhány egyszerű, de érdekes, tudásvágyó fiatal.

Egy helyre kerültünk, hogy megismerjük egymást, és hogy megérezzük magunkat ebben a Hangulatban – ahol minden ugyanebből a világból van, mégis minden teljesen más. Égi gondviselés és emberi kezek együtt hoztak minket Meseország Hangulatába: egymásra, és egymásban önmagunkra találni.

„Minden elmondhatatlan.

Barátság – mondom lágyan”, de minek is megszólalni? A Hangulat hatalmába kerít, és már nem kellenek a szavak. Semmit sem kell elmondani. Itt újra szembe merek nézni a tükrökkel, énnek érzem magam, és nem félek attól, aki eddig voltam. Rám mosolyog valaki, vagy csak a szemembe néz, és nemcsak elfogad – megért.

Apró cseppekben közénk hull a fény, a Hangulat már-már érezhetően megérint, belénk költözik, és bemutat magunknak egymás által. Megkezdődik a varázslat. Egy idegen, de öröktől fogva ismert varázslat benned és bennem.

Nem kellenek a fehér lovas hercegek, vagy a Hamupipőkék. A cipő mindenkire talál, és mindannyian boldogan élünk… boldogan élünk(?) – boldogan élünk meg pillanatokat.

Itt sem tűnik el a csalódás, a fájdalom, a szomorúság, nem változik semmi. Ez a hely is a földön van, földi, emberi életünkben. Minden ugyanaz. De volt egy varázslat, volt–van egy Hangulat.

Mert itt tényleg nyílnak a mákvirágok.